w slide kezdo

Úgy 36 éves voltam, 13 évnyi házasság, 3 gyerek. Elvileg csodás élet. És akkor elkezdődött. Eleinte csak a metrón lettem rosszul egy kicsit. Nem kaptam levegőt, ájulhatnékom volt, a szívem, mint egy ijedt kismadár. Alig vártam a mozgólépcsőt, hogy siethessek föl a szabadba.

Minden addig tanult akupresszúrás és agykontrollos ismeretemet felhasználtam a helyzet javítására. Amikor éreztem a rosszullét közeledtét, nyomkodtam az S.O.S. pontokat, amelyek „elsősegélyként” alkalmazhatók általános rosszullét, hányinger, szédülés, vérnyomás-problémák, fájdalmak, vércukorszint-esés esetén.

De nem sok eredményt értem el, mivel a rohamok egyre sűrűbben és egyre erősebben törtek rám. Azonnali és 100%-os eredményt vártam. Türelmetlen voltam. Egyszer orvoshoz is kísértettem magam a munkahelyemről. Nem sokkal később 1 hét alatt 11 kilót fogytam. Na akkor éreztem, hogy nagy a baj. De nem tudtam, mit tegyek. A családom nem vett róla tudomást, ezért tőlük nem vártam segítséget.

A gyerek tartották bennem a lelket a létükkel. A kiskamasz gyerekeim nem igazán érzékelték mekkora a baj – vagy csak én nem láttam rajtuk. Igyekeztem mindent úgy tenni, ahogy addig. Azt tudták, hogy beteg vagyok, hiszen hirtelen nagyon sovány lettem, és sokszor csak magam elé meredtem.

Csak egy barátnőm ijedt meg igazán, próbált segíteni, de nem sok sikerrel. Ő beszélte rá a férjemet, hogy vigyen el orvoshoz. Orvosról orvosra jártunk, használható eredmény nélkül. Szervi bajt senki sem talált. Az utolsó egy neurológus volt, aki megállapította, hogy pánik szindrómám van klausztrofóbiával társulva. Végre egy konkrét diagnózis! Antidepresszánst írt fel. Amikor elkezdtem szedni, az első napon igen rosszul lettem. Aztán olvastam is a betegtájékoztatóban, hogy eleinte kiválthat rohamokat. Gondoltam, ilyet magamtól is tudok produkálni, nem szedem tovább. De mégis mit tegyek? Az erőm egyre fogyott, a kétségbeesésem egyre nőtt.

Éreztem, hogy valami más kell nekem. Keresnem kell valakit, aki megfogja a kezem és kivezet ebből a kulimászból, aki megmutatja, mit kell tennem, hogy kimásszak belőle. Az évek során azt tanultam, hogy a gödreimből csak magam tudok kimászni, ehhez viszont segítséget kell kérnem, mert ez már nem játék, az életem a tét. Először a telefonkönyvet hívtam segítségül. Találtam egy, az én problémámmal is foglalkozó alternatív orvoslással is foglalkozó klinikát. Bejelentkeztem, majd elsétáltam a vizsgálatra. A doktornő azonnal szimpatikus volt. Elvégezte a vizsgálatokat és beszélgetett velem. Már azzal segített, hogy támogató és határozott volt! Kaptam elektro-akupresszúrás kezelést is, szigorú diétát otthonra, és meghatározott időközönként szedendő cseppeket. A szigorú előírások adtak egy támaszt. Volt mihez igazodnom, volt mire figyelnem. Jó kapaszkodó volt. És tudtam, hogy nekem ennyi elég, hogy kimásszak a gödörből.

Még voltak rosszulléteim, pánikrohamaim, de tudtam, hogy jobb lesz! Majdnem két évig tartotta kúra, és sikerült! A saját döntéseim segítettek. A döntés, hogy magam választottam ki a kezelőmet, hogy kit fogadok el orvosomnak, támogatómnak, hogy mindenáron betartom az orvos által előírt kúrát. Ráadásul gyógyszerek nélkül!

A szigorú diéta nagy odafigyelést igényelt. Egyik napról a másikra életmódot kellett váltanom és megtettem. Figyelnem kellett az élelmiszerek összetételét, ügyelnem kellett minden apróságra ételkészítés közben is. A cseppek szedése is odafigyelést igényelt, hiszen időhöz volt kötve. A rendszeresség és a magamra való figyelés keretbe foglalta mindennapjaimat, ami egyfajta biztonságot adott, s mivel mindez eléggé lekötötte a figyelmemet, a pánikrohamoktól való félelmem oldódott.

Ezalatt a két év alatt volt időm magamat figyelni, gondolkodni. Többek között rájöttem, hogy sokkal több szeretetre, támogatásra van szükségem annál, amit addig kaptam. Ekkor tanultam meg, hogy az ezeket ki kell mondani, mert nem várhatom el, hogy kitalálják. Nem tudtam, hogy hogyan kell ezt csinálni. Azért belefogtam a kísérletezésbe.

Másra nem tudtam visszavezetni bajomat, csak a párkapcsolatomra, amelyben a férjemtől sok lelki sérülést szenvedtem el, és a szüleim sem támogattak, ha panaszkodtam.

Nem tudtam megfelelni a férjem elvárásainak. Nem voltam elég okos – a gyerekek felé is ezt kommunikálta –, bármit csináltam, tanultam, az ostobaság volt, nem voltam mindig elég csinos – a kilóim jojóztak, de azért kövérnek nem voltam mondható. Az is világossá vált, hogy több cselekedetem, viselkedésformám, amit én jónak gondoltam, csak ellenérzést váltott ki belőle. Például mindig úgy gondoltam, hogy a nyugalmam, vagy a látszólagos nyugalmam másokat is megnyugtat. De mint kiderült, a férjemet ez rettenetesen idegesítette. Ezt a tulajdonságomat tudatosítani kellett, s nagyon oda kellett volna figyelnem, hogy ne nyugalom látsszon rajtam, hanem a helyzetnek megfelelő érzelem – pl. feldúltság, ijedtség, indulat.

Azt elfogadtam, hogy az érzelmeit nemigen tudja kimutatni. Igyekeztem érthetően megfogalmazni a sajátjaimat. Például nagyon zavart, hogy amikor én csak egy meleg ölelésre vágytam feltöltődés céljából és hozzábújtam, ő azonnal a szexre tért rá. El is mondtam, hogy az ölelés miért fontos nekem, és ha megölelem, nem azt jelenti, hogy szexelni szeretnék. Végül már úgy kezdtem, hogy szeretnék feltöltődni a karjában, ne csináljon semmit, csak pár percig öleljen szorosan. De minthogy ezt az érzelmi szükségletet nem értette, így maradt a saját elképzelése.

Problémáink voltak a pénzzel. A férjem jól keresett, én takarékos voltam. Mégis úgy érezte, túl sokat költünk. Egy-egy nyaralás után még legalább 1 hónapig azt hallgattam, hogy milyen sokba kerültünk neki. Ezt sosem tudtam feldolgozni, hiszen a családjára költötte azt a pénzt önként.

Korábban említettem, hogy egy barátnőm próbált segíteni, miután az orvosok semmit sem tudtak mondani azon kívül, hogy milyen gyönyörű a májam, hogy a vérképemet egy magát egészségesnek tudó ember megirigyelhetné, hogy milyen szép, fiatal ereim vannak stb. A barátnőm elcipelt egy „látóasszonyhoz”. A látóasszony csak áradozott a férjem és a köztem lévő erős kapcsolódásról, hogy már több életünkben voltunk egymás párja, de mindig bántottuk egymást. Hol én a férjemet, hol ő engem. De semmi konkrétumot nem mondott, tanácsot nem adott. Viszont a gondolkodásban annyit segített, hogy talán nem balgaság, hogy a lelkem betegsége mutatkozik meg a fizikai rosszullétekben. És talán ez sarkallt, hogy a segítséget az alternatív gyógyászatban keressem.

Ezzel a barátnőmmel osztottam meg válási szándékomat is. Ő azt tanácsolta, hogy még ne tegyem, mert a gyerekeknek nem lenne jó. Én pedig úgy éreztem, hogy ha nem válok el, vagy sohasem gyógyulok ki ebből a kórból, vagy ha ki is gyógyulok, de visszaesek. És úgy döntöttem, hogy jobb lesz a gyerekeknek egy elvált anya, mint egy kétségbeesett, besavanyodott, életgyűlölő, rettegő, korán megöregedett nő.

Egy évig házon belül külön költözve éltünk. Sokat nem beszéltünk róla, valahogy így alakult. Megpróbáltam ugyan elmondani, hogy mi bánt, de mivel racionálisan, észérvekkel alátámasztva kellett volna megmagyaráznom mit értek (meg)bántás alatt, feladtam ezt a próbálkozást.

Azért a férjem is próbálkozott, beszerzett egy könyvet: „Ne válj el! Változtass!” De a változtatás egyikünknek sem sikerült. Bennem túl sok és túl mély tüske volt. Amúgy is rágódós fajta vagyok.

Ő pedig nemigen tud mit kezdeni az érzelmekkel – főleg a pozitív érzelmekkel. Még egy tűzönjárásra is elmentünk barátokkal, ismerősökkel, ahol úgy látszik annyi hatás ért minket, hogy újra egymásra találtunk. Ez az állapot kb. 3 hónapig tartott, aztán a mélybe zuhant. Így a kapcsolatunk egy átmeneti javulás után végleg megromlott.

Végül lett elég bátorságom nagyon nagyot váltani: elváltam. Mindenki érdekében.

Rájöttem, hogy én milyen hibákat követtem el a házasságunkban, de nem csak magamat okolhatom.

Úgy tanultam, hogy egyedül kell kihúznom magam a bajból. De a betegségem során rájöttem, hogy segítségre is lehet szükségem, mert a pánikbetegség megfosztott a szabadságomtól, az irányítástól. Elvesztettem a kontrollt. És ha segítségre van szükség, azt kérni kell, magától nem jön.

Elégedett vagyok azzal, ahogy végigküzdöttem azt a két évet az életemért, s hogy sikeresen legyőztem a pánik-szindrómámat. Mivel addigi életemben szinte állandóan önbizalomhiányos voltam – és ezt nem egyszerű átfordítani –, ez az időszak bizonyította, hogy erős is tudok lenni.

A betegség, a küzdelem, az érzelmi viharok, a család, a válás – nagyon sűrű 2 év volt. Sok újdonsággal magamról és sok megerősítéssel.

Nem tanácsos nyurkának (nyuszi-birkának) lenni. Egyrészt, mert csak tűrni és alkalmazkodni, de a saját igényeimet nem érvényesíteni kiégéshez, szenvedéshez, testi-lelki betegségekhez vezet. Ezt persze tudtam korábban is, de a konkrét tapasztalat végképp elkötelezett amellett, hogy az igényeimet ki is kell mondani, még akkor is, ha emiatt konfrontálódni kell.

Másrészt rá kellett jönnöm, hogy ez a viselkedésforma másokat rettenetesen idegesíthet. És nekik sem jó, hogy nem tudják, nekem valójában mire van szükségem. Érezhették úgy, hogy a nyurkasággal magukra hagytam őket a közös döntésekben. Nem magukat akarták látni „tükörben”, hanem engem.

Megerősítést kaptam, hogy a saját életemet főként magamnak kell irányítanom, döntéseket kell hoznom, bármennyire nehezemre esik is.

Megfigyelhettem, hogy az érzéseimet nem tudom olyan jól kifejezni, hogy azt a környezetem úgy értse, ahogyan én szeretném. Ezzel a mai napig vannak gondjaim – pedig eltelt 17 év! –, de már a tudatosításig eljutottam, és időnként veszem a bátorságot és verbalizálom.

Megtanultam, hogy bízzak magamban, hogy képes vagyok komoly döntéseket hozni, hogy legyek biztosabb magamban, hogy nyugodtan vállaljam magam.

És még ezer apró dolgot, de ezekre már konkrétan nem emlékszem, csak érzem, hogy beépültek.

Az igényeim konkretizálása és kimondása egy immár 16 éve tartó párkapcsolatot hozott. Mindet összegeztem, tudtam, milyen kapcsolatot nem szeretnék, azt is tudtam, hogy nagyjából milyen emberrel tudnék együtt lenni, önmagamat adni, nyíltan kommunikálni.

Új páromtól is sokat tanultam. Az első időben meghatározó volt, hogy kényes dolgokat is meg lehet beszélni. Nem azt várja, hogy azt mondjam, amit hallani akar, elfogadja a válaszomat, bármi legyen az, még akkor is, ha az neki kevéssé tetszik.

Az igényeim kifejezése, az érzéseim kimondása igen hasznosnak bizonyult. Ha valami nézetkülönbség van köztünk, nem marad bennem tüskeként, mérgező sérelemként, nem rágódom rajta, hiszen „kijött”.

A válás is jó döntés volt, a későbbiek engem igazoltak. A fiaim hozzám költöztek a válás után néhány hónappal, és közölték, hogy apával tényleg nem lehet együtt élni, s hogy már látják, hogy mekkora villámhárító voltam. Ez persze jól esett, de leginkább az igazolja jó döntésemet, hogy azóta sem estem vissza a pánikbetegségbe.

„Mesemondó lány"

Bejelentkezés:

Medveczky Andrea

w andi2
konduktor, szociális-mentálhigiénés szakember,
tréner, coach, tehetséggondozási szaktanácsadó,
felnőttképzési szakértő

telefon: 06 70 426 0070
(ha nem tudom felvenni, visszahívom)

Ha e-mailt szeretne küldeni...